A Nemzeti Választási Bizottság
4/2024. számú határozata
A Nemzeti Választási Bizottság Karsai Péter (a továbbiakban: Szervező) magánszemély által benyújtott országos népszavazási kezdeményezés tárgyában – 8 igen és 4 nem szavazattal – meghozta a következő
határozatot:
A Nemzeti Választási Bizottság az
„Akarja-e Ön, hogy az Országgyűlés úgy módosítsa a Büntető Törvénykönyv öngyilkosságban közreműködést bűncselekménnyé nyilvánító szabályát, hogy az ne vonatkozzon azon teljes cselekvőképességgel rendelkező személyeknek nyújtott segítségre, akik fizikai állapotuk okán az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen, a javulás lehetősége nélküli helyzetben vannak?”
népszavazásra javasolt kérdés hitelesítését megtagadja.
A határozat ellen annak a választások hivatalos honlapján való közzétételét követő 15 napon belül az ügyben érintett természetes és jogi személy, jogi személyiség nélküli szervezet személyesen, levélben vagy elektronikus dokumentumként a Kúriához címzett bírósági felülvizsgálat iránti kérelmet nyújthat be a Nemzeti Választási Bizottságnál (1054 Budapest, Alkotmány u. 3.; levélcím: 1397 Budapest Pf.: 547., e-mail: nvb@nvi.hu). A bírósági felülvizsgálat iránti kérelmet úgy kell benyújtani, hogy az legkésőbb 2024. február 16-án 16.00 óráig megérkezzen. A bírósági felülvizsgálat iránti kérelem elektronikus dokumentumként való benyújtása esetén a kérelem benyújtójának jogi képviselője minősített elektronikus aláírásával látja el a kérelmet. Az elektronikus dokumentumként benyújtott kérelem mellékleteit oldalhű másolatban elektronikus okirati formába kell alakítani. A bírósági eljárásban az ügyvédi képviselet kötelező. A jogi szakvizsgával rendelkező személy – a szakvizsga-bizonyítvány egyszerű másolatának csatolásával – saját ügyében ügyvédi képviselet nélkül is eljárhat. A bírósági eljárás nem tárgyi illetékmentes. A felülvizsgálati kérelem benyújtóját tárgyi illetékfeljegyzési jog illeti meg.
Indokolás
I.
[A benyújtás körülményei, az NVI elnök előzetes vizsgálata]
[1] A népszavazásra javasolt kérdést Szervező 2023. december 11-én személyesen nyújtotta be a Nemzeti Választási Bizottsághoz a népszavazás kezdeményezéséről, az európai polgári kezdeményezésről, valamint a népszavazási eljárásról szóló 2013. évi CCXXXVIII. törvény (a továbbiakban: Nsztv.) 3. § (1) bekezdése szerinti hitelesítés céljából.
[2] A Nemzeti Választási Iroda elnöke az Nsztv. 10. § (1) bekezdésében rögzített hatáskörében eljárva a kérdés benyújtásától számított 5 napon belül elvégezte a kezdeményezés előzetes formai vizsgálatát. A vizsgálat során az Nsztv. 4. § (1) bekezdésében foglaltakra tekintettel megállapította, hogy Szervező a kezdeményezéshez 30 választópolgár támogató aláírását csatolta. Szervezőt is beleértve összesen 27 választópolgár támogató aláírása felelt meg az Nsztv. 4. § (3) bekezdésében foglalt törvényi feltételeknek.
[3] A Nemzeti Választási Iroda elnöke a fentiekben írtak eredményeként megállapította, hogy a népszavazási kezdeményezés benyújtása megfelelt az Nsztv. 2-4. §, 6. § és a 8. § (1) bekezdésében foglalt követelményeknek, így azt a Nemzeti Választási Bizottság elé terjesztette.
II.
[Az országos népszavazás funkciója]
[4] Az Nsztv. 11. §-a szerint a Nemzeti Választási Bizottság a kérdést akkor hitelesíti, ha az az Alaptörvényben, valamint az Nsztv.-ben a kérdéssel szemben támasztott követelményeknek megfelel.
[5] Az Alaptörvény 8. cikk (1) bekezdése alapján az országos népszavazás funkciója az, hogy az Országgyűlést a népszavazásra feltenni kívánt kérdés tekintetében meghatározott irányú döntésre kényszerítse. A népszavazásnak mint a közvetlen hatalomgyakorlás eszközének kivételes jellegéből fakadóan a népszavazáshoz való jog több feltétel együttes fennállása esetén gyakorolható: a rendeltetésszerű joggyakorlás mellett a nép csak olyan kérdésben ragadhatja magához a döntést, amely a képviseleti szerv, azaz az Országgyűlés hatáskörébe tartozik.
[6] Ez utóbbi rendelkezést az Alaptörvény 8. cikk (2) bekezdése rögzíti, amely kimondja, hogy országos népszavazás tárgya csak az Országgyűlés feladat- és hatáskörébe tartozó kérdés lehet. E rendelkezés korlátját az Alaptörvény 8. cikk (3) bekezdésében meghatározott kivett vagy ún. tiltott tárgykörök képezik. E kérdésekben annak ellenére sem kezdeményezhető és tartható népszavazás, hogy egyébként azok az Országgyűlés feladat- és hatáskörébe tartoznak.
III.
[A népszavazási kérdés jogi háttere]
[7] A jelen eljárás tárgyát képező kérdés célja a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) öngyilkosságban közreműködés bűntette törvényi tényállásának módosítása akként, hogy „az ne vonatkozzon” azon teljes cselekvőképességgel rendelkező személyeknek nyújtott segítségre, akik fizikai állapotuk okán az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen, a javulás lehetősége nélküli helyzetben vannak. Szervező célja tehát, hogy a jogalkotó a kezdeményezésben írt feltételek fennállása esetén egy büntethetőséget kizáró okot alkosson az öngyilkosságban közreműködés bűntettének elkövetője vonatkozásában. Tekintettel arra, hogy a kezdeményezés az említett bűncselekmény törvényi tényállásának a módosítására irányul, a Nemzeti Választási Bizottság mindenekelőtt szükségesnek tartja – a kérdés elbírálása szempontjából releváns mértékben – áttekinteni az öngyilkosságban közreműködés bűntettének hatályos szabályozását.
[8] Az öngyilkosságban közreműködés bűntettét a Btk. a XV. – az élet, a testi épség, egészség elleni bűncselekmények elnevezésű – fejezetén belül rendeli büntetni. A törvényi tényállás a következőképpen szól: „[a]ki mást öngyilkosságra rábír, vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújt, ha az öngyilkosságot megkísérlik vagy elkövetik, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” [Btk. 162. § (1) bekezdés] A bűncselekmény minősített esete értelmében pedig „[a]z a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személyt bír rá öngyilkosságra, vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújt, ha az öngyilkosságot megkísérlik vagy elkövetik, két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” [Btk. 162. § (2) bekezdés]
[9] Az öngyilkosságban közreműködés bűntettének védett jogi tárgya az emberi élet. A törvényi tényállás értelmében – a bűncselekmény járulékos jellegéből következően – az öngyilkosságra rábíró vagy az öngyilkosság elkövetéséhez segítséget nyújtó személy büntethetőségének objektív feltétele az öngyilkosság eredményes végrehajtása vagy annak kísérlete (azaz az, hogy az öngyilkosságot elkövető megkezdje az öngyilkosság végrehajtását szolgáló – de eredményre valamely okból nem vezető – magatartását). A Nemzeti Választási Bizottság rögzíti, hogy az öngyilkosságban közreműködés bűntette közönséges bűncselekmény, azaz elkövetője tettesként bárki lehet, akivel szemben nem áll fenn valamely büntethetőségi akadály.
[10] A Nemzeti Választási Bizottság rámutat arra, hogy jelenleg hatályos jogrendben az öngyilkosság elkövetése nem minősül bűncselekménynek, a jogalkotó kizárólag az arra történő rábírást, illetve az elkövetéshez kapcsolódó segítségnyújtást rendeli büntetni, ezért a szóban forgó Btk. tényállás ún. sui generis részességi bűncselekmény, azaz önállóan rendel büntetni egy bűncselekménynek nem minősülő cselekményhez kapcsolódó – egyébként – részesi (felbújtói, illetve bűnsegédi) magatartásnak minősülő cselekményt. Ennek megfelelően a bűncselekmény elkövetési magatartása a rábírás, illetve a segítségnyújtás.
[11] A Nemzeti Választási Bizottság megállapítja, hogy a kezdeményezés az említett bűncselekmény elkövetési magatartásai közül kizárólag a segítségnyújtás vonatkozásában irányul a büntetlenség elérésére, ezért a Nemzeti Választási Bizottság a továbbiakban kizárólag utóbb említett elkövetési magatartás – az ítélkezési gyakorlatban kiforrott – tartalmát tartja szükségesnek bemutatni. Fentebb említésre került, hogy az öngyilkosságban közreműködés bűntette sui generis részességi bűncselekmény, ezért a büntetőjogi jogirodalom és ítélkezési gyakorlat a „segítségnyújtás” elkövetési magatartás tartalmának értelmezése kapcsán a bűnsegély [Btk. 14. § (2) bekezdés] vonatkozásában kialakult jogértelmezést tekinti irányadónak. Ennek megfelelően a tárgyalt elkövetési magatartás egy olyan tevőleges vagy akár mulasztásban megnyilvánuló magatartás, amelyet az öngyilkosság megvalósítása előtt vagy azzal egyidejűleg tanúsítanak és amellyel előmozdítják vagy megkönnyítik az öngyilkosság elkövetését. Ilyen magatartás lehet például az öngyilkosság véghezvitelére alkalmas eszközök beszerzése, átadása, avagy kioktatás az anyagok, illetve eszközök felhasználásáról, valamint a kialakult öngyilkossági szándék erősítése. Tekintettel arra, hogy a segítségnyújtás a tárgyalt bűncselekmény elkövetője részéről a bűnsegéllyel azonosítható magatartást feltételez, az elkövetési magatartás nem foglalhatja magában az öngyilkosságot megvalósító magatartást még részben sem, mert abban az esetben a cselekvőség már emberölés bűntettének minősül.
IV.
[Az Alaptörvény módosítására irányuló tiltott tárgykör vizsgálata]
[12] A Nemzeti Választási Bizottság a fentiekben megállapította, Szervező célja, hogy – a kezdeményezésben írt feltételek fennállása esetén – az Országgyűlést az öngyilkosságban közreműködés bűntette vonatkozásában dekriminalizációt megvalósító jogalkotásra szorítsa.
[13] A Nemzeti Választási Bizottság megállapítja, hogy a kezdeményezés nyilvánvalóan az életvégi döntésekkel kapcsolatos jogalkotásra irányul, ezért a Nemzeti Választási Bizottság jelen ügyben is szükségesnek tartotta annak vizsgálatát, hogy a jelen kezdeményezés nyomán megalkotandó szabályozás az Alaptörvény keretei között marad-e, azaz módosítható-e az Alaptörvény sérelme nélkül a Btk. Ennek során tekintettel volt az Alaptörvény II. cikkében garantált élethez és emberi méltósághoz való jog tartalmát kifejtő, az életvégi döntésekkel kapcsolatos szabályozás alkotmányossági vizsgálata kapcsán született alkotmánybírósági döntések jelen ügyben is releváns megállapításaira.
[14] Az Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.) AB határozatában (a továbbiakban: Abh.) foglalt állást az életvégi döntésekkel kapcsolatos szabályozás bizonyos rendelkezéseinek alkotmányosságáról. Az Alkotmánybíróság ennek során megerősítette korábbi gyakorlatát, amely szerint az emberi méltósághoz való jognak az alapjogok sorában megkülönböztetett jelentősége van. A 23/1990. (X. 31.) AB határozatban az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az emberi élethez és az emberi méltósághoz való jog elválaszthatatlan egységet alkotó oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog [23/1990. (X. 31.) AB határozat, ABH 1990, 88, 93.]. A 64/1991. (XII. 17.) AB határozatban az emberi méltósághoz való jog korlátozhatatlansága tekintetében rögzítette, hogy az csupán az emberi státusz meghatározójaként, csak az élettel együtt fennálló egységben abszolút és korlátozhatatlan, ezért az abból levezetett részjogosítványok, mint például az önrendelkezési jog, az önazonossághoz való jog, a testi-lelki integritáshoz való jog, bármely alapjoghoz hasonlóan korlátozhatók [64/1991. (XII.17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 308, 312., 75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376, 383., Abh, ABH 2003, 235, 260.].
[15] Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a gyógyíthatatlan betegnek az a döntése, hogy életét nem kívánja nagy fájdalmak közepette végig élni, az önrendelkezési jogának részét képezi. A saját haláláról való döntés ugyanis mindenkit megillet, függetlenül attól, hogy egészséges vagy beteg, és ha beteg, betegsége az orvostudomány szerint gyógyítható-e vagy nem. Egyebek mellett ebből is következik, hogy a korszerű jogrendszerek, így a magyar jog sem tilalmazza az öngyilkosságot, csak az ahhoz nyújtott segítséget bünteti. E tekintetben az Alkotmánybíróság azt is kimondta, hogy „[a] világnézeti szempontból semleges alkotmányos alapokon álló jogrendszer ugyanis sem helyeslő, sem helytelenítő álláspontot nem foglalhat el az ember saját életének befejezését elhatározó döntésével kapcsolatban; itt olyan szféráról van szó, melytől az államnak főszabályként távol kell magát tartania. Az állam e körben csak annyiban jut szerephez, amennyiben ezt az élethez való jogra vonatkozó intézményvédelmi kötelezettsége elkerülhetetlenül szükségessé teszi” [Abh, ABH 2003. 235, 261.].
[16] Az Alkotmánybíróság leszögezte azt is, hogy a fentiekből következik egyrészt az, hogy a gyógyíthatatlan beteg arra vonatkozó elhatározása: életét akár fájdalmainak, szenvedésének megrövidítése érdekében, akár más meggondolásból nem kívánja végigélni, ezért visszautasítja az életben tartásához feltétlenül szükséges orvosi beavatkozást, önrendelkezési jogának olyan része, melynek gyakorlását a törvény más alapjog védelméhez elkerülhetetlenül szükséges mértékben korlátozhatja ugyan, de nem vonhatja el. Másrészt az, hogy a gyógyíthatatlan betegnek az a kívánsága, hogy életének nem pusztán az életfenntartó, életmentő orvosi beavatkozás visszautasításával, hanem az orvos tevőleges segítségével vessen véget, alkotmányossági megítélés szempontjából már nem tekinthető az életével, illetőleg halálával kapcsolatos önrendelkezési joga olyan részének, melyet a törvény más alapjog védelme érdekében akár teljes egészében is ne vonhatna el. Ebben az esetben ugyanis más személy: a beteg orvosa is cselekvő részesévé válik annak a folyamatnak, melynek során a beteg az élete befejezésének a méltóságával összeegyeztethető módját választja. [Abh, ABH 2003. 235, 262, 266, 267.]
[17] Az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jog korlátozhatósága kapcsán azt az elvi megállapítást tette, hogy az csupán „az élettel együtt fennálló egységben korlátozhatatlan, csak az olyan helyzetre vonatkozik, amikor az élet és az attól elválaszthatatlan emberi méltóságot mások korlátoznák. […] A méltó halálhoz való jog viszont nem az élettől való megfosztás, hanem az élet saját elhatározásból való befejezésének összefüggésében merül fel, még akkor is, ha egyes módozatainál a halálba induló beteg más személy – az orvos – segítségét kívánja igénybe venni. Ennek folytán a méltó halálhoz való jog […] nem az élethez való joggal fennálló egységben jelentkezik, hanem ellenkezőleg; ezen életszakasz megélésének kényszeréből adódóan az emberi méltóság sérelme éppen az által következik be, hogy bár a beteg gyógyíthatatlan, az élet nem ér véget azon a ponton, ahol élete a betegség elviselésével járó súlyos testi, lelki szenvedés, a kiszolgáltatottság és a reménytelenség érzése folytán kibékíthetetlen konfliktusba kerül méltóságérzetével. Következésképpen a gyógyíthatatlan beteg életének emberi méltósághoz való jogával összhangban történő befejezésével kapcsolatos alkotmányossági kérdéseknek akár a halálbüntetésnél, akár a terhesség művi megszakításánál vizsgálandó alkotmányossági kérdésekhez képest az a megkülönböztető jegye, hogy az emberi méltósághoz való jog nem az élethez való joggal elválaszthatatlan egységben jelentkezik, hanem fordítva: az egyik érvényesülésével együtt járhat a másik háttérbe szorulása. Ezért pusztán a méltósághoz való joggal egységben jelentkező élethez való jognak az Alkotmánybíróság korábbi határozataiban kifejtettek szerinti korlátozhatatlanságára hivatkozással nem állítható megalapozottan, hogy a gyógyíthatatlan beteg életének emberi méltóságával összeegyeztethető befejezésére vonatkozó önrendelkezési joga is korlátozhatatlan” [Abh, ABH 2003. 235, 263, 264.].
[18] Az Alkotmánybíróság azt is egyértelművé tette, hogy az életvégi döntések kapcsán a gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési jogának a korlátozása vagy teljes elvonása az élethez való jog érvényesülése érdekében szükséges, ugyanis az állam objektív életvédelmi kötelezettségének hangsúlyosan érvényesülnie kell ebben az esetben. Az Alkotmánybíróság szerint ezt az indokolja, hogy kiváltképpen a gyógyíthatatlan betegség előrehaladott szakaszában lévő, általában hosszadalmas betegségtől megviselt, érdekeik érvényesítésére ezért is csökkent mértékben képes személyek az élet és a halál közötti választásuk során fokozott mértékben ki vannak téve környezetük befolyásának. A család, a hozzátartozók, a barátok, ismerősök, az egészségügyi intézmény dolgozói, a betegtársak hatással lehetnek a beteg arra vonatkozó elhatározására, hogy orvosa közreműködését kérje halála mielőbbi bekövetkezéséhez. Az Alkotmánybíróság e körben megerősítette korábbi gyakorlatát, amelynek értelmében az élethez való jog objektív oldalából az államnak nem csupán az a kötelessége következik, hogy az egyes emberek élethez való alanyi jogát ne sértse meg, és hogy annak védelméről jogalkotással és szervezési intézkedésekkel gondoskodjék, hanem ennél több. Ez a kötelesség nem merül ki az egyes emberek egyedi életvédelmében, hanem általában az emberi életet és létfeltételeit is védi. Ez utóbbi feladat minőségileg más, mint az élethez való egyéni alanyi jogok védelmének összeadása; ’az emberi élet’ általában – következésképp az emberi élet mint érték – a védelem tárgya.” [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 303.]. Az Alkotmánybíróság továbbá rámutatott arra is, hogy az állami intézményvédelmi kötelezettségnek az életéről és haláláról döntést hozó betegen kívül, tágabb értelemben mindenki más életének védelmében is kell érvényesülnie, aki a jövőben kerülhet hasonló helyzetbe. [Abh, ABH 2003. 235, 268, 269.]
[19] Az Alkotmánybíróság döntésének meghozatala során figyelemmel volt az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) által a Diane Pretty kontra Egyesült Királyság [GC] (2346/02.) ügyben kifejtettekre is. Az EJEB-nek abban kellett állást foglalnia, hogy sérti-e a gyógyíthatatlan, betegsége végső stádiumában, belátási képessége birtokában lévő, azonban teljes mozgásképtelensége folytán életének önkezével véget vetni nem képes kérelmező az Emberi Jogok Európai Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 2. cikkében foglalt élethez való jogát az, hogy a brit bíróságok, valamint végső soron a Lordok Háza elutasította a büntetlenség biztosítását férje számára, ha kérésére életének ő vetne véget. Az EJEB kimondta, hogy az élethez való jognak nem tulajdonítható a halálhoz való jogot biztosító értelem, abból nem vezethető le a halálhoz való jog, ezért nem valósul meg az Egyezmény 2. cikkének sérelme. Kérelmező továbbá hivatkozott többek között az Egyezmény 3. cikkében foglalt kínzás tilalmának sérelmére is, ezzel kapcsolatban az EJEB kifejtette, hogy az Egyezmény 3. cikkéből – a 2. cikkben foglaltakkal együttesen értelmezve – nem vezethető le, hogy az államnak engedélyeznie kellene a halálhoz való jog szabad akaratból történő gyakorlását, abban az esetben sem, ha e nélkül a kérelmezőnek rendkívüli fájdalmakkal járó halállal kell szembenéznie. Végezetül kiemelte, hogy az Egyezmény 3. cikkéből nem származtatható semmilyen, az élet szándékos kioltásának jóváhagyását előíró, "pozitív" állami kötelezettség sem, figyelemmel arra, hogy a 2. cikkből levezethető az állam életvédelmi kötelezettsége. Az EJEB mindezeket azzal támasztotta alá, hogy az élethez való jog védelme, érvényesülése nélkül az Egyezményben rögzített többi jog is elveszíti minden jelentőségét. {Diane Pretty kontra Egyesült Királyság [GC] (2346/02.) 2002. április 29., 37., 39-40., 55. bekezdés}
[20] Az Alkotmánybíróság a 24/2014. (VII. 22.) AB határozatában leszögezte, hogy az Alaptörvény II. cikke és az Alkotmány 54. § (1) bekezdése egyező tartalommal rögzíti minden ember jogát az emberi méltósághoz, így az Alkotmánybíróság nem látta indokát annak, hogy az emberi méltóság és az abból levezethető önrendelkezési jog értelmezése tekintetében a korábbi határozataiban szereplő érvek és megállapítások alkalmazásától eltérjen. Ezért az Alkotmánybíróság fenntartotta a korábbi határozataiban az emberi méltóságra és az önrendelkezési jogra vonatkozóan megfogalmazott álláspontját (beleértve az emberi méltósághoz való jogból levezetett részjogosultságok korlátozhatósága, illetve az állam objektív intézményvédelmi kötelezettsége tekintetében tett megállapításait is) az Alaptörvény hatályba lépését követően is {lásd: 24/2014. (VII. 22.) AB határozat, Indokolás [130]-[132]}.
[21] A Nemzeti Választási Bizottság – tekintettel arra, hogy kezdeményezés dekriminalizációs jogalkotásra irányul – felidézi az Alkotmánybíróságnak azon gyakorlatát is, amely a jogalkotóra – valamely magatartás büntetendővé tételét megvalósító jogalkotás kapcsán – irányadó alkotmányos követelményeket rögzíti. Az Alkotmánybíróság számos döntésében kifejtette: a büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben az ultima ratio. Társadalmi rendeltetése, hogy a jogrendszer egészének szankciós zárköve legyen, vagyis akkor alkalmazandó, ha más jogági eszközök már nem elegendőek. Ugyanis az állami büntetőhatalom gyakorlásának egyik megnyilvánulási formája a jogalkotó azon döntése, hogy – mérlegelve az adott magatartás társadalomra veszélyességét – valamely magatartást, cselekményt bűncselekménnyé nyilvánít. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint valamely magatartás büntetendővé nyilvánításának szükségességét ugyanakkor szigorú mércével kell megítélni: a különböző életviszonyok, erkölcsi és jogi normák védelmében az emberi jogokat és szabadságokat szükségképpen korlátozó büntetőjogi eszközrendszert csak feltétlenül szükséges esetben indokolt igénybe venni akkor, ha a társadalmi, gazdasági célok, értékek megóvása más módon nem lehetséges {vesd össze: 30/1992. AB határozat, ABH 1992, 167, 176.; 4/2013. (II. 21.) AB határozat, Indokolás [57]; 8/2017. (IV. 18.) AB határozat, Indokolás [53]; 18/2020. (VII. 21.) AB határozat, Indokolás [64]; 21/2021. (XII. 1.) AB határozat, Indokolás [69]}.
[22] A Nemzeti Választási Bizottság megvizsgálta, hogy a fenti alkotmányos összefüggések alapján milyen következtetés vonható le a jelen ügy tárgyát képező kezdeményezés által célzott jogalkotás alkotmányosságára vonatkozóan. Ennek során kizárólag abban kérdésben kellett állást foglalnia a Nemzeti Választási Bizottságnak, hogy sérti-e az Alaptörvény valamely rendelkezését, ha az Országgyűlés egy eddig nem létező, új büntethetőséget kizáró ok kodifikálásával megszünteti a büntetőjogi fenyegetettségét a teljes cselekvőképességgel rendelkező, fizikai állapota okán az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen, a javulás lehetősége nélküli helyzetben lévő személy öngyilkosságához nyújtott segítségnyújtásnak.
[23] A Nemzeti Választási Bizottság fentebb megállapította, hogy az öngyilkosságban közreműködés bűntette bárki (tehát nem csupán orvos, egészségügyi személyzet) által elkövethető bűncselekmény, amelynek – jelen ügyben releváns – elkövetési magatartása magába foglal minden olyan fizikai, illetve pszichikai segítséget, amely előmozdítja, megkönnyíti az öngyilkosság véghezvitelét, de részben sem foglalhatja magában a konkrét, öngyilkosságot megvalósító magatartást. A bűncselekmény védett jogi tárgya az emberi élet, tehát a jogalkotó az Alaptörvény II. cikkében garantált emberi élethez való jog érvényesülése céljából, az államnak az alapjogból következő objektív intézményvédelmi kötelezettségét teljesítve nyilvánította büntetendővé a szóban forgó magatartást. A Nemzeti Választási Bizottság álláspontja szerint a kezdeményezésben célzott büntethetőségi akadály a teljes cselekvőképességgel rendelkező, fizikai állapota okán az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen, a javulás lehetősége nélküli helyzetben lévő személy önrendelkezési jogával van összefüggésben, ugyanis az Alkotmánybíróság az Abh.-ban leszögezte, hogy a beteg (jelen ügyben az említett állapotban lévő személy) beleegyezése (óhaja) teremti meg a kapcsolatot az élet folytatása vagy a befejezése közötti döntés és a beteg önrendelkezési joga között akkor, ha más (is) közreműködik az életvégi döntés végrehajtásában. (Abh, ABH 2003. 235, 263.) Márpedig a bűncselekmény elkövetője a segítségnyújtás során – amennyiben az öngyilkosságot elkövetik, vagy végrehajtását megkísérlik – nyilvánvalóan egyetértésben, szándékegységben fejti ki magatartását az öngyilkosságot elkövető (vagy azt megkísérlő) személlyel. A Nemzeti Választási Bizottság megállapítja tehát, hogy jelen esetben az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése alapján abban a kérdésben kell állást foglalnia, hogy – az egymással szemben álló alapjogok, azaz az említett állapotban lévő, öngyilkosságot elkövető személy önrendelkezési jogát és az élethez való jog objektív oldalát összemérve – feltétlenül szükség van-e az élethez való jog érvényesüléséhez arra, hogy az állam – objektív intézményvédelmi kötelezettségét teljesítve – büntetőjogi szankcióval (is) sújtsa a kezdeményezésben írt magatartást, avagy az állam az intézményvédelmi kötelezettségét teljesítheti e nélkül is (akár más jogági eszközök igénybevételével) és mindez arányos korlátozása-e az öngyilkosságot elkövető (vagy azt megkísérlő) személy önrendelkezési jogának.
[24] A Nemzeti Választási Bizottság álláspontja szerint az élethez való jog Alaptörvénnyel összhangban csak akkor érvényesül, ha az állam büntetni rendeli a teljes cselekvőképességgel rendelkező, fizikai állapota okán az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen, a javulás lehetősége nélküli helyzetben lévő személy öngyilkosságának elkövetéséhez (vagy megkísérléséhez) más által nyújtott segítséget is, az alábbi indokok alapján.
[25] Az egyén – önrendelkezési jogán alapuló – életvégi döntéseinek korlátja az állam életvédelmi kötelezettsége. Az Alkotmánybíróság a 24/2014. (VII. 22.) AB határozatban kimondta, hogy „[a]z alapjog védelmére irányuló intézményvédelmi kötelessége alapján tehát az államnak meg kell teremtenie azon kereteket, amelyek az emberi méltósághoz való alapjog és annak egyes részjogosultságai gyakorlásához a megfelelő feltételeket, valamint a joggyakorlás során érintett jogi érdekek egyensúlyát biztosítják” {24/2014. (VII. 22.) AB határozat, Indokolás [132]}. Márpedig az Abh.-ban az Alkotmánybíróság az öngyilkosságban közreműködés bűntettének akkor hatályos (és a jelenleg hatályos szabályozásnak a jelen ügyben releváns elkövetési magatartásával megegyező magatartást is büntetendő) törvényi tényállásának alkotmányos felülvizsgálata során egyértelműen megállapította, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő személyeknek az a kívánsága, hogy halálukat orvosuk idézze elő, például erre alkalmas szer rendelkezésre bocsátásával vagy beadásával, már nem a betegeket megillető önrendelkezési jognak az a része, melyet a törvény akár teljes egészében is ne vonhatna el, mivel ezekben az esetekben a halál más személy – az orvos – aktív tevékenysége folytán következik be. (Abh, ABH 2003. 235, 266.) Mindezek alapján pedig az Alkotmánybíróság az öngyilkosságban közreműködés bűntette kapcsán is hangsúlyozta, hogy „[e] tilalom megszegőit a Btk. mellett más (így polgári jogi, munkajogi és közigazgatási) jogszabályok is súlyos joghátrányokkal fenyegetik. Mindazonáltal az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy az élethez való jog kiemelkedő alkotmányos értékére tekintettel semmiképpen nem tekinthető indokolatlannak, hogy a törvényhozó e tilalom megszegőivel szemben büntetőjogi szankciókat is kilátásba helyezzen.” (Abh, ABH 2003. 235, 279.)
[26] A Nemzeti Választási Bizottság álláspontja szerint a fenti megállapításokból következően az Alkotmánybíróság az élethez való jog érvényesülése érdekében feltétlenül szükségesnek tartja a büntetőjogi fenyegetettség fenntartását minden olyan, más (akár orvos, akár egyéb) személy részéről kifejtett közreműködésre, amely hozzájárul az említettektől eltérő személy halálához, akár közvetlenül, akár közvetett (így tehát az öngyilkosságban közreműködés bűntettének segítségnyújtás elkövetési magatartása folytán bekövetkező) módon és ezt az önrendelkezési jog arányos korlátozásának tekinti.
[27] A Nemzeti Választási Bizottság fontosnak tartja rögzíteni, hogy nem kerülte el figyelmét az Alkotmánybíróságnak az a megállapítása, amely szerint „(…) a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogának érvényesülésére vonatkozó törvényi szabályozás területén a még alkotmányos és már alkotmányellenes szabályozás közötti határvonal nem egyszer s mindenkorra adott; az ismeretek szintje, az intézmények állapota, fejlettsége-fejletlensége és egy sor további tényező befolyással lehet e kérdés alkotmányosságának megítélésére.” (Abh, ABH 2003. 235, 265.) Ugyanakkor a Nemzeti Választási Bizottság hangsúlyozza, hogy az országos népszavazási kezdeményezések elbírálása során az Alaptörvény 8. cikk (3) bekezdés a) pontja szerinti megtagadási ok vizsgálata során is az Alaptörvény Alkotmánybíróság általi értelmezéshez van kötve, attól el nem térhet.
[28] A Nemzeti Választási Bizottság megjegyzi azt is, hogy amennyiben nem minősülne alaptörvényellenesnek az öngyilkosságban közreműködés bűntette által biztosított abszolút tilalom alóli kivétel minden formája, a népszavazásra javasolt kérdés jelenlegi formájában akkor sem felelne meg a hitelesítéshez szükséges követelményeknek, az alábbiak alapján.
[29] A Btk. nem definiálja ugyanis a belátási képesség és a cselekvőképesség fogalmát. Előbbi kifejezést egy helyen alkalmazza, mégpedig a fiatalkorú 12-14 év közötti elkövetőkre vonatkozó szabályozás körében, és e kifejezés jelentéstartalma egyértelműen eltér a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) által használt belátási képesség fogalmának jelentéstartalmától. A Btk. 16. §-a egyes súlyosabb bűncselekmények elkövetésekor az általános büntethetőségi korhatártól eltérően azt 12 évben állapítja meg, ha a gyermekkorú elkövető rendelkezett a bűncselekmény felismeréséhez szükséges belátással. A cselekvőképességről szintén egy helyen tartalmaz rendelkezést a Btk., mégpedig a Btk. 31. § (3) bekezdésében, ahol magánindítvány korlátozottan cselekvőképes kiskorú által történő előterjesztéséről rendelkezik.
[30] A Nemzeti Választási Bizottság jogértelmezése szerint tehát speciális büntető anyagi jogi definíció hiányában a cselekvőképesség fogalmát a Ptk. szerinti tartalommal kell értelmezni. A Ptk. a cselekvő-, és belátási képesség fogalmát egymástól elkülöníti, továbbá különbséget tesz a cselekvőképesség hiánya és a cselekvőképtelen állapot között. A Ptk. 2:8. § (1) bekezdése értelmében minden ember cselekvőképes, akinek cselekvőképességét e törvény vagy a bíróság gondnokság alá helyezést elrendelő ítélete nem korlátozza. A Ptk. 2:9. § (2) bekezdése kimondja, hogy a cselekvőképtelen állapotban tett jognyilatkozat – a végintézkedés kivételével – a cselekvőképtelenség miatt nem semmis, ha tartalmából és megtételének körülményeiből arra lehet következtetni, hogy a jognyilatkozat megtétele a fél cselekvőképessége esetén is indokolt lett volna. A Ptk. 2:19. § (2) alapján a bíróság cselekvőképességet részlegesen korlátozó gondnokság alá azt a nagykorút helyezi, akinek ügyei viteléhez szükséges belátási képessége – mentális zavara következtében – tartósan vagy időszakonként visszatérően nagymértékben csökkent, és emiatt – egyéni körülményeire, valamint családi és társadalmi kapcsolataira tekintettel – meghatározott ügycsoportban gondnokság alá helyezése indokolt. A Ptk. 2:21. § alapján a bíróság cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság alá azt a nagykorút helyezi, akinek az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége – mentális zavara következtében – tartósan, teljeskörűen hiányzik, és emiatt – egyéni körülményeire, valamint családi és társadalmi kapcsolataira tekintettel – gondnokság alá helyezése indokolt.
[31] A fentiekből következik, hogy a cselekvőképesség teljes-, vagy részleges hiányát életkor alapozhatja meg, vagy bírósági eljárás ügydöntő határozata eredményezheti. Ehhez képest a cselekvőképtelen állapot ténykérdés, ami azon alapul, hogy a természetes személy belátási képességgel rendelkezik-e. A cselekvőképesség alapja mindkét esetben a belátási képesség, vagyis az, hogy a természetes személy tudata át tudja fogni cselekvésének következményeit, és képes előre felmérni magatartásának következményeit és ehhez igazítja magatartását. (Forrás: Kriston Edit-Sápi Edit-Tóth Gergő: Jogi alapismeretek NOVOTNI KIADÓ Miskolc 2016.) Ha a belátási képesség természetes személy életkora alapján, a jogszabály erejénél fogva hiányzik, vagy annak hiányát jogerős bírósági határozat mondja ki, akkor a természetes személy nem minősül teljesen cselekvőképesnek. Ha viszont a természetes személy életkora alapján, továbbá a cselekvőképesség részleges-, vagy teljes hiányát megállapító jogerős bírósági határozat hiányában teljes cselekvőképességgel rendelkezik, de a belátási képessége ennek ellenére teljesen hiányzik, úgy a természetes személy cselekvőképtelen állapotban van.
[32] A Nemzeti Választási Bizottság álláspontja szerint a népszavazásra javasolt kérdés szerinti törvény-módosítás büntetlenséget biztosítana annak, aki olyan természetes személy öngyilkosságában nyújt segítséget, aki megfelel a népszavazásra javasolt kérdésben rögzített feltételeknek. Mindez azt eredményezné, hogy az sem lenne büntethető – bizonyos esetekben – a jövőben, aki a cselekvőképtelen állapotban lévő, de egyébként teljes cselekvőképességgel rendelkező természetes személy öngyilkosságához nyújt segítséget. Ennek következtében a teljes cselekvőképességgel rendelkező, de cselekvőképtelen állapotban lévő személyek élethez való jogát a Btk. a jövőben nem tudná az Alaptörvénnyel összhangban védeni. Az öngyilkosságban való közreműködés büntetőjogi tényállásának meghatározott élethelyzetben történő, fentiek szerinti részleges dekriminalizálása tehát ellentétes lenne az állam életvédelmi kötelezettségének az Alaptörvény II. cikkében meghatározott szintjével, ezáltal pedig az élethez való jog korlátozását jelenti. Mindezekre tekintettel a népszavazásra javasolt kérdés alapján megtartott érvényes és eredményes népszavazás egyik lehetséges következménye az Alaptörvény II. cikkének a sérelme lenne, azaz a Btk. kívánt módosítása kizárólag az Alaptörvény olyan tartalmú módosításával képzelhető el, mely lehetővé tenné az életvédelem alóli kivételt a teljes cselekvőképességgel rendelkező, de cselekvőképtelen állapotban lévő személyek vonatkozásban. A népszavazásra javasolt kérdés alapján megtartott népszavazás igenlő eredménye tehát – a fentiekben részletezett okból is – kizárólag az Alaptörvény módosításával hajtható végre, azaz kizárt népszavazási tárgykörbe tartozik.
[33] Mindezek alapján a Nemzeti Választási Bizottság megállapítja, hogy a szóban forgó kérdésben tartott érvényes és eredményes népszavazás – az igenlő válaszok többsége esetén – olyan szabályozás megalkotására kötelezné az Országgyűlést, amely nincs összhangban az Alaptörvény rendelkezéseivel, így annak sérelmét idézné elő, ezért annak kizárólag az Alaptörvény módosításával lehetne eleget tenni, azaz a kérdés burkolt alaptörvény-módosítást foglal magában, ezért az az Alaptörvény 8. cikk (3) bekezdés a) pontjában foglalt tilalomba ütközik.
V.
[A határozat indokolásának összegzése]
[34] A népszavazásra javasolt kérdés sérti az Alaptörvény 8. cikk (3) bekezdés a) pontját, ezért a Nemzeti Választási Bizottság a kérdés hitelesítését – az Nsztv. 11. § (1) bekezdésében fogalt hatáskörében eljárva – megtagadja.
VI.
[A határozat alapjául szolgáló jogszabályi rendelkezések]
[35] A határozat az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésén, II. cikkén, a 8. cikk (1), (2) bekezdésein és (3) bekezdés a) pontján; a Btk. 162. §-án; az Nsztv. 2-4. §-án, 6. §-án, 8. § (1) bekezdésén, 10. § (1) bekezdésén, 11. §-án; a jogorvoslatról szóló tájékoztatás az Nsztv. 29. § (1) bekezdésén és a választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény 223-225. §-án; az illetékekről szóló tájékoztatás az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 37. § (1) bekezdésén, valamint a 62. § (1) bekezdés s) pontján alapul.
Budapest, 2024. február 1.
Dr. Sasvári Róbert
a Nemzeti Választási Bizottság
elnöke