VÁLASZTÁSOK MAGYARORSZÁGON (1848-1998)

II. VÁLASZTÁSOK MAGYARORSZÁGON (1848-1998)

1. A népképviselet megteremtése (1848)

A XIX. század nagy európai változásai Magyarországon sem maradtak hatás nélkül, s a kibontakozó reformkorban kezdődő változások a polgári átalakulás felé mutattak. A változások nem hagyhatták érintetlenül a politikai élet egyik legfontosabb színterét, az országgyűlést sem. A reformpárti és liberális ellenzék elsősorban az ún. alsótáblán mutatta meg az erejét, közöttük Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Klauzál Gábor, Ghyczy Kálmán és mások játszottak vezető szerepet. A konzervatív vármegyei önkormányzaton is repedések támadtak, s a számban gyarapodó liberális szellemiségű táblabírák és követek az erősödő reformpárt sorait erősítették.

Az 1847-48-ban Pozsonyban ülésezett utolsó reformországgyűlést elsodorták az 1848. évi márciusi forradalmak. Feloszlásával a feudális, a nemesi kiváltságokra épülő rendi országgyűlések kora lejárt, s egyre szélesebb kapukat tárhattak – a forradalom és a szabadságharc bukása ellenére is – a polgári reformoknak, azok kialakuló intézményrendszerének.

Az 1848-ban szentesített törvények két cikkelye is foglalkozott az országgyűlési képviselőválasztásokkal, a korábbiakhoz képest merőben új viszonyokat teremtve. A IV. cikkely három éves ciklusokat állapított meg a most már Pestre helyezett országgyűlésnek, s az V. cikkelyben kimondta a választójogosultság alapvető polgári feltételét, azt, hogy nem a rendiség, hanem a népképviselet alapján választanak. További cikkelyekben rendelkeztek az alkotmányosság védbástyájának tekintett vármegye ugyancsak népképviselet alapján történő átalakításáról, a megyei tisztválasztásokról, igaz e kérdéseket már csak egy következendő országgyűlésen tárgyalva.

A lakosságnak kb. 7%-a jutott (csak a 20 éven felüli férfiak) – a különböző feltételeknek megfelelve – választójoghoz. Az 1848 júniusában megtartott választásokon a 377 mandátum pontosan egynegyedét már a városi polgárság szerezte meg.

Az országgyűlést – az első magyar független felelős kormány tagjai és elnöke jelenlétében – 1848. július 5-én a pesti régi Vigadó épületében nyitotta meg István nádor. A képviselőház (a régi alsótábla, az alsóház) a Vigadóban, a felsőház a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében ülésezett a forradalmi időkben.

A szabadságharc bukását követő nyílt abszolutizmus az országgyűléseket 12 esztendeig szüneteltette. Ferenc József császár az 1861. évi ún. Februári Pátensében hívta újra össze az országgyűlést, a már említett 1848-as törvények alapján. A választások még az 1848. évinél is nagyobb érdeklődés mellett zajlottak le országszerte. Az ország legkiválóbb politikusait felvonultató országgyűlés szinte egésze ellenzéki volt, de már ekkor két pártra szakadt, a Deák körül kialakult, a császárral való megegyezéshez közelebb álló ún. Felirati és a Teleki László körül csoportosult, az 1848-as vívmányok visszaállítását a zászlajára tűző ún. Határozati pártra. A parlament két háza végül is a Deák-i javaslatot tette a magáévá, ám a császár az alkotmányos néhány hónapot lezárva, az országgyűlést feloszlatta.

A legközelebbi választásokat 1865 végén tartották meg, s akkor kezdte meg a működését az 1865-68-as országgyűlés, amelynek időszaka alatt – a sorra létrejövő parlamenti pártok által is elfogadva – jött létre 1867-ben a kiegyezés és koronázták magyar királlyá Ferenc Józsefet. Ettől az országgyűléstől ülésezik a parlament folyamatosan a mai napig.

Időközben a két fő képviselőházi párt – Deák Párt, Határozati (Balközép) Párt – vezetésével a ház addigi ideiglenes otthonaiból 1866 áprilisában átvonult az újonnan épült, Ybl Mik-lós tervezte Sándor Főherceg utcai új Képviselőházba (a felsőház továbbra is a szomszédos Nemzeti Múzeumban maradt). Annak ellenére, hogy az épületet ideiglenesnek szánták, a képviselőknek századunk elejéig otthont adott (ma az Olasz Intézet birtokában van).

* * *

     -   Mit tekintett a választójogosultság legfontosabb polgári feltételének az 1848-as törvény?

     -   Kik és milyen arányban nyertek választójogot?

     -   Mikortól ülésezik folyamatosan Országgyűlésünk?

* * *

2. Új törvény -- kevesebb jog a századfordulón (1874-1900)

1874-ig a választásokat az 1848. évi V.tc., valamint egy sor belügyminiszteri rendelet alapján tartották. A következő választási törvény, az 1874. évi XXXIII.tc. azonban már egy sor jelentős változást hozott, s ez kisebb módosításokkal egészen az első világháború végéig alapjaiban megszabta a választások kereteit. A választók addig sem túlzottan magas számát a vagyoni cenzus szigorításával tovább csökkentette, továbbra is megtartotta a szavazás nyílt voltát, s bevezette a képviselőválasztás megkezdése utáni (fél órán belüli) jelöltállítás lehetőségét.

Az 1867. évi kiegyezést követő dualista kor közigazgatását, az állami célok és feladatok megvalósítását a helyi önkormányzatok és az állami szervek látták el. A néptömegekkel való érintkezésben a helyi önkormányzati szervek – amelynek két pillére a vármegye és törvényhatósági jogú város, élén a főispánnal illetve a polgármesterrel – jártak el. A közigazgatás legkisebb egységei a községek, élükön az elöljárósággal és a bíróval. A feudális korból visszamaradt s testületekkel nem is rendelkező közigazgatási egységként létezett a járás, amit a főispán által kinevezett főszolgabíró irányított.

Az 1870-1872 között megalkotott közigazgatási törvények a polgári közigazgatás alapjáét teremtették meg. A kor követelményeihez történt igazítása ellenére sem lett azonban a közigazgatás az új és megnövekedett feladatkörök maradéktalan ellátására alkalmas. Az 1886-os új törvényhatósági és községi törvények, valamint a vármegyei autonóm közigazgatás államosítása az állam központosító törekvéseit szolgálta, s nem jártak együtt a közigazgatás – sokak által javasolt és követelt – átfogó, a polgárosodottabb korhoz igazodó reformjával.

Az új választójogi törvény alapján tartott 1875. évi választásokon elsöprő győzelmet aratott a Deák-pártiak soraiból alakult Szabadelvű Párt, a 413 mandátumból 332-őt megszerezve. A párt kormányzati egyeduralma 1905-ig tartott.

Az országgyűlés mindkét házát magába foglaló országház felépítését már 1880-ban törvény rendelte el. A tervpályázaton nyertes Steindl Imre vezetésével 1885 és 1904 között épült fel az ország legnagyobb középülete. A még nem teljesen kész épület felavatására a parlament két házának együttes ülésével a millenniumi ünnepségek fénypontjaként került sor 1896. június 8-án, Ferenc József megkoronázásának 29. évfordulóján. Az első rendes ülést 1902 októberében tartották meg a képviselőházi ülésteremben. Az épület ettől kezdődően az országgyűlés otthona.

A választás kiírása után – akkoriban előtte még ritkábban – kezdődött meg a választási küzdelem, a potenciális választók befolyásolása és valamilyen módon történő megnyerése A mandátumok megszerzéséért vagy megtartásáért minden eszközt bevetettek a pártok és a jelöltek. Mivel a választókat nem szervezték a mai értelemben vett, vagy azokhoz hasonló pártokba, csak a választási kampányokra alakultak meg a legkülönfélébb pártok és szervezetek a jelöltek támogatására. Gyakran maga a jelölt személye jelentette magát a pártot.

A jelöltek győzelemre segítésében komoly szerephez jutottak a helyi propagandát szervező kortesek, akik a választókat a legváltozatosabb módszerekkel és eszközökkel igyekeztek befolyásolni, a szavazatukat a jelölt részére megszerezni. A választásokat megelőzően a jelöltek bejárták választókerületüket és – leggyakrabban áldomással, ingyen lakomával egybekötött – gyűléseken ismertették saját ill. pártjuk programját. A helyi hatóságoknak már ilyenkor módjukban állt a nemkívánatos jelöltek korteskörútjai elé akadályokat gördíteni, másokat viszont segíteni, akár "szavazatvásárlás" révén is.

A szavazás a törvény értelmében nyíltan történt, a szavazatszedő bizottság előtt községenként ill. választókörzetek szerint jelentek meg az egyik vagy másik párti (vagy ezekről éppen semmit sem tudó) szavazók, akik a bizottság elnöke előtt hangos élőszóval nevezték meg azt a jelöltet, akinek a voksukat szánták. A több szavazatot elnyert jelölt lett a kerület képviselője. Ha azonban csak egyetlen jelölt volt a szavazás megkezdését követő fél óráig, akkor az egész választási procedúra elmaradt. Ez volt minden jelölt legnagyobb vágya.

A mandátumok megszerzéséért folytatott küzdelemben jelentős szerephez jutott a hatalommal való visszaélés, az erőszak, a megvesztegetés s nem a legutolsó helyen a pénz. A korrupció feneketlen mélységei tárultak fel az 1896. évi őszi választások idején, amikor is a hatalmon lévő Bánffy-kormány semmitől sem visszariadva biztosította a kormányzópárt fölényes győzelmét. A durva visszásságok, a csalás ugyan soha nem döntötték el a választások eredményét, de egy-egy, vagy több választókerületben hozzájárulhattak elsősorban a kormánypárti, de gyakran az ellenzéki jelölt győzelméhez, a valós viszonyok megváltoztatásához.

A törvények által fenntartott választójogi cenzus mellett, a szűk választójog fenntartásával továbbra is nyílt szavazással folytak a választások. Kossuth Lajos már 1851. évi alkotmánytervezetében állást foglalt az általános választójog mellett, s ez lett az egyik fő programja az 1870-es évektől a 48-as és függetlenségi pártoknak. A törvényalkotók nagy többsége azonban a nép nagyobbik hányadának kizárása mellett volt, a magyar lélektől idegennek tartotta a szavazás titkosságát is, s sorra buktak meg az általános és titkos szavazást követelő programok és tervezetek.

* * *

     -   Milyen cenzusokat (megkötéseket) tartalmaztak a múlt századi választójogi törvények?

     -   Kik voltak a kortesek?

     -   Hogyan zajlott le a szavazás?

* * *

3. Önkormányzati választások a kiegyezés után (1867-1900)

A 48-as törvények kiterjesztették a népképviselet elvét az önkormányzatokra, a megvalósításra azonban a kiegyezést követő időkig várni kellett. Előbb a vármegyei jogállásról, aztán 1886-ban a községek rendezéséről születtek törvények, amelyek részletesen szabályozták a helyhatósági (vármegyei, törvényhatósági városi és községi) választásokat is.

A törvényhatósági törvény értelmében az önkormányzatok legfontosabb testületi szer-vének, a vármegyei törvényhatósági bizottság (a közgyűlésnek) tagjai felét választották, másik felét pedig a virilizmus elvén a legnagyobb adófizető polgárok adták, kik választás nélkül kerültek a testületekbe.

A törvényhatósági jogú város első embere a polgármester volt, aki az ugyancsak felében virilis polgárokból álló, választott városi tanács élén állott. Budapest székesfőváros első polgára a főpolgármester, első tisztviselője pedig a törvényhatósági bizottság által megválasztott polgármester volt.

A közigazgatási hierarchia alját a községek (rendezett tanácsú város, nagyközség, kisközség) foglalták el. Vármegyei felügyeletüket a főszolgabíró látta el, legfőbb szervük a virilizmus elvén alapuló képviselőtestület volt, melyben így felerészben a legtöbb adót fizetők foglaltak helyet a választott képviselők mellett.

Választójoggal rendelkezett – választó és választható volt – az a személy (férfi), aki az országgyűlési képviselőválasztásra jogosult volt és szerepelt a választói névjegyzékben, írni és olvasni tudott, valamint a törvényhatóság területén legalább két esztendeje lakással rendelkezett és ott adót fizetett. A községi törvény az aktív választójog tekintetében szélesebb volt a törvényhatóságinál, ugyanis választható volt minden 20 éven felüli és vagyonnal vagy jövedelme után adóval rendelkező, két év óta helységben lakó állampolgár (férfi), illetve testület, intézet, társulat és cég, ha az adott községben vagyonnal rendelkezett vagy ott adózott.

A választás napját a közgyűlés tűzte ki, kihirdetéséről és lebonyolításáról az alispán illetve a polgármester gondoskodott. A választást – amely az országgyűlési képviselőválasztásokhoz képest alig járt korteskedéssel – választókerületenként egy, a városokban három, a megyei törvényhatóságban pedig nyolc nap alatt kellett lebonyolítani.

A nemesi vármegye önállóságának illúziója erősen élt tovább az önkormányzatok szinte minden szintjén, annál is inkább, mivel az államhatalom 1848-et követően mindent elkövetett annak csorbítása érdekében. A törvényekbe foglalt közigazgatási változások is ezt szolgálták, a közigazgatás centralizálását, államosítását. Erről már Kossuth is szólt 1851-es alkotmány-tervezetében, amelyben a községet ügyei intézésében szabadnak és függetlennek tekintette mondván, hogy: "igazgatásának szervezése a községi tagok általános szavazatának sérthetetlen elvén alapszik."

Az önkormányzatok lényege azonos volt: a helyi társadalom önállóságát választott kép-viseleti szervei útján biztosították, amelyek a legfontosabb ügyekben intézkedtek, határoztak, szabályokat és rendeleteket alkottak, s azokat saját szerveik által végre is hajtották. A múlt század végének önkormányzati vitái során fogalmazta meg lényegüket Vázsonyi Vilmos akkori ellenzéki politikus:"...Erős jogokban, gazdag kötelességekben, őre az Alkotmánynak; iskolája a szabadságnak; hatalmas szellemben és anyagilag; nem egyes osztályok úri játéka, mely kellemes időtöltésül szolgál; sem könnyű keresetforrás, mely henyélésért kenyeret ad nekik; szabad és demokratikus szervezet, melyhez minden képesített elem hozzáfér..."

A mindenkori ellenzék gyakran tűzte zászlajára az önkormányzatok korszerűsítésének, önállóságuk kiterjesztésének a kérdését, s ez gyakran szerepelt – különösképpen a választások alkalmával – a parlamenti csatározások témájaként is. Az önkormányzatiság kérdése – amely alapjaiban érintette a mindenkor adott választójogi rendszert – századunk közepéig a viták kereszttűzében állt, hiszen pl. 1945-ig fenntartotta a virilizmus intézményét.

A helyhatósági, az önkormányzati választások során a helyi testületekbe megválasztott, illetve a virilis-listán automatikusan bekerült képviselők a község, a város, a vármegye házában képviselték választóikat. Az országgyűlési választások során megválasztott képviselők az országgyűlés képviselőházában tették – választási ígéreteiknek ilyen vagy olyan mértékben megfelelően – ugyanezt.

* * *

- Mit nevezünk önkormányzatoknak?

- Mi volt a virilizmus intézménye?

* * *

4. Reformtörekvések -- harc az általános, egyenlő és titkos választójogért

A választásra jogosultak szűk köre miatt (pl. az 1881-ben választásra jogosult 821 241 fő az ország lakosságának 6%-át adta, de az 1914. évi 1 272 755 választásra jogosult állampolgár is az ország lakosságának csak 6,8%-át képviselte) az 1880-as évek második felétől egyre gyakoribbakká váltak az általános, egyenlő és titkos választójogot követelő mozgalmak, amelyeknek ereje és nagysága a századfordulót követően tovább növekedett. Legfőbb képviselői a különböző munkáspártok, a radikálisabb parasztpártok és a városi polgárság mozgalmai és pártjai voltak. A századunk elején tömegessé váló szociáldemokrata mozgalom egyik fő feladatának tartotta az elavult és igazságtalan választójog gyökeres reformját. Agitációjuk és akcióik elsősorban a fővárosban nagy tömegeket mozgatott meg.

A reform elodázása kormányzati válságot is okozott, ami tovább erősítette a szociáldemokrata és az ellenzéki pártok választójogi harcát. Eredményeként több választójogi tervezet és javaslat látott napvilágot, sőt 1913-ban új választójogi törvényt is elfogadtak. Ez ugyan alig növelte a választásra jogosultak körét, de lehetővé tette, hogy a választók a fővárosban és a törvényhatósági jogú városokban titkosan szavazhassanak. E törvény szerint azonban az első világháború kitörése miatt választásokra már nem kerülhetett sor, s az előzőekben megválasztott képviselők mandátumát meghosszabbították.

Az általános, egyenlő és titkos választójogért folytatott küzdelem – most már a polgári és demokrata pártok radikálisaival is karöltve – tovább folytatódott, sőt az 1917-ben megalakult Demokratikus Választójogi Blokk tevékenységének köszönhetően az első világháború végén fel is erősödött. 1917-ben a kormány a választójog élharcosát, Vázsonyi Vilmost – az eddigi egyetlen – választójogi (tárca nélküli) miniszterré nevezte ki. Az 1918 szeptemberében elfogadott választási törvény minden korábbinál demokratikusabb volt. A választásra jogosultak körének jelentős szélesítésével mintegy másfél millióval növelte a választók számát. E törvény szerint sem történtek azonban választások, mivel a politikai események gyors változása következtében mindössze néhány hétig volt érvényben.

Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása a polgári államhatalom legfőbb és legfontosabb intézményeinek a megszűnését eredményezte. 1918 novemberében előbb a képviselő-ház, majd a főrendiház is kimondta feloszlását. A hatalomra került Károlyi-kormány által megalkotott 1918. évi I. néptörvény rendelkezett mind a nemzetgyűlési, mind pedig a törvény-hatósági és községi választójogról, s azt a korábbiakhoz képest jelentősen kiterjesztette. Szavazathoz jutott Magyarország minden, bármely hazai élő nyelven írni és olvasni tudó 21. életévét betöltött férfi és 24. évét betöltött nő. E törvény mondta ki nálunk először a női választói és választhatósági jogosultságot. A törvény – amely eltörölte a virilizmust – megszüntette a törvényhatóságokat, a városi képviselőtestületeket, azok teljes jogkörét a megalakítandó fővárosi ill. városi néptanácsokra ruházta át.

A kiírt általános és minden megkötöttségtől mentes titkos választójogon alapuló nemzetgyűlési választásokat már a tanácsdiktatúra alatt bonyolították le. Ekkor minden 18. életév-ét betöltött férfi és nő az urnákhoz járulhatott, amikor is Budapesten és a városokban, valamint a községek jelentős hányadában titkos szavazás során választották meg a – többnyire a direktóriumok szerepét betöltő – helyi tanácsokat. A felsőbb tanácsokat – így az országgyűlést helyettesítő Tanácsok Országos Gyűlését is – a szovjet minta szerinti közvetett úton, delegálással "választották" meg.

A kommün bukása után a parlamentáris viszonyok mielőbbi folytatása és az alkotmányosság visszaállítása érdekében rendeletileg egykamarás nemzetgyűlést hoztak létre, amely a választójogot illetően alapvető változásokat nem eszközölt, ha csak annyiban nem, hogy gátját képezte mindennemű átalakításnak. 1919 végén a törvényhatóságokat újjászervezték és mandátumukat meghosszabbították.

* * *

- Melyek voltak a választójogért folytatott küzdelem legfontosabb követelései?

- Miben rejlett az 1918-as választási törvény demokratikus jellege?

* * *

5. Választójog a két világháború között (1920-1944)

Az 1922-es választójogi rendelet szinte mindenben visszalépést jelentett a korábbiakhoz képest. Többek között újólag bevezette a választójogi cenzust, s a nők választójogát 30 évre emelte. A választói jogosultsághoz hasonlóan a képviselőjelöltséget is súlyos feltételekhez kötötte. Budapesten és a törvényhatósági jogú városokban megtartotta ugyan a titkos szavazást, a fővárosi- és környéki választókerületekben pedig bevezette az ún. lajstromos-, vagy ajánlási rendszert. E szerint a kerületekben legalább 1500, egyéni választókerületekben pedig 500 választópolgár által aláirt ajánlásra kellett szert tennie a képviselőválasztáson indulni kívánó jelöltnek. A többi városokban és a falvakban visszaállították a választási-szavazási általános többségi elven nyugvó nyílt szavazási módot.

Az első világháborút számunkra lezáró trianoni békeszerződés értelmében harmadára zsugorodott ország politikai és gazdasági konszolidációja idején született az addig rendeletekkel szabályozott választójogi kérdéseket részletesen és kimerítően tárgyaló, de az előző rendeletnél többet és újabbat alig adó 1925. évi új választójogi törvény. Az ajánlási rendszer általánossá tételével a választóknak módjuk nyílott a hivatalos jelölteken kívül más jelölteket is állítani. Az ajánlási ívek azonban számos visszaélés forrásává lettek. A törvény szerint három képviselőválasztást is tartottak, előbb 1926. decemberében, majd 1931. júniusában és 1935. március-április fordulóján.

1926-ban újjászervezték az országgyűlés felsőházát, elsősorban a történeti múltra hivatkozva, de arra is, hogy az esetleges politikai bizonytalanságokat ellensúlyozhassa. Tagságát méltóság vagy hivatal, választás és kinevezés útján állították össze.

A helyi képviseleti rendszeren lényeges változások hosszú ideig nem történtek, s a tanácsigazgatás alatt eltörölt virilizmust – a főváros kivételével – is visszaállították. Az önkormányzatiság kereteit mindinkább szűkíteni kívánó kormánypolitika céljait szolgálta a törvényhatóságok szervezetét és hatáskörét szabályozó 1929-es törvény. A választójogot a szegényebb néprétegek irányába tovább szűkítette, még az országgyűlési képviselőválasztási joghoz képest is. A szavazás itt is nyílt maradt.

A következő, az 1938. évi választási törvény a választói jogosultságot meglehetősen részletesen szabályozta, s ezen belül is eltérően a lajstromos és az egyéni választókerületekben. A törvény a képviselők számát 245-ről 260-ra emelte, ebből 135-öt egyéni, 125-öt pedig lajstromos választókerületben kellett megválasztani. A szavazás titkossá és a törvényben meghatározottak kivételével minden választópolgár számára kötelezővé vált.

Az 1930-ban alkotott ún. fővárosi törvény továbbra is biztosította Budapest különleges helyzetét, ahol azokban már 1920 óta megszűnt a virilizmus és az előbb 239, majd 160-170 tagú törvényhatósági bizottságot viszonylag széleskörű szavazati joggal rendelkező, a szavazáson kötelezően megjelenő polgárok választottak meg.

1939-et követően felmerült és egy sor fórumot foglalkoztatott a községi közigazgatás és a választójog reformjának a kérdése, a városi közigazgatás korszerűsítésének, a községi és a tanyai közigazgatás rendszerének a tervezete. Az ezt követő háborús évek azonban nem kedveztek az önkormányzatok, a választott szervek korszerűsítő és autonómia törekvéseinek.

Az 1939-es választásokat követően új választásra a második világháború kitörése, majd Magyarország hadba lépése következtében már nem került sor, s 1944-ben a képviselők mandátumát egy évvel meghosszabbították. Ez év novemberében ülésezett utoljára az országgyűlés a fővárosban. A képviselők egy része követte Sopronba a dicstelen Szálasi-kormányt, s a december második felétől pedig a Debrecenben ülésező Ideiglenes Nemzetgyűlés már egy új korszak nyitányát jelentette.

* * *

- Melyek voltak az 1920-as évek választási törvényeinek legfontosabb változásai?

- Hogyan alakultak a választások a II. világháború időszaka alatt?

* * *

6. Koalíciós időszakból az egypártrendszerbe (1944-1960)

Az ún. koalíciós időszak első választása három részletben zajlott le. Először 1944. december 13-20. között a keleti országrész 45 helységének választói nagygyűléseken közfelkiáltással nyíltan választotta meg az Ideiglenes Nemzetgyűlés 230 képviselőjét. A második menet a fővárosba történt átköltözést követően zajlott le 1945. április 2-án, amikor is 108 képviselőt választottak meg, majd június 24-én a dunántúli képviselőket is megválasztották. Ez utóbbi 160 fővel kiegészülve a parlamentben minden idők legtöbb képviselője, elvileg 498 fő foglal-hatott helyet. A baloldali pártok túlsúlya érvényesült, a politikai küzdelmek a Függetlenségi Népfront két pólusa között zajlottak le. A kormányzás ideiglenes jellegét is lezáró, a politikai erőviszonyokat a parlamentarizmus terén tisztázó 1945. november 4-ei választásokon a Független Kisgazdapárt egyértelmű győzelme ellenére a polgári ellenzék a kommunista párttal szemben fokozatosan elveszítette az önálló politizálás lehetőségét.

Az 1945-ös választás volt az első, amelyik egyetlen napon zajlott le. Új választási törvény szabályozta, amely megvalósította az általános, egyenlő és titkos választójogot, négy éves ciklust állapított meg, s nemzetközi mércével mérve is demokratikusnak volt minősíthető.

A kiéleződő pártküzdelmek során felülkerekedő és a Kisgazdapárt hatalmát minden eszközzel visszaszorítani igyekvő Kommunista Párt által kierőszakolt idő előtti választásokra már 1947-ben sor került. A polgári ellenzék korlátok közé történő szorítását célozta a választók és választhatók körének tendenciózus szűkítése, az 1945-ben már bevezetett ajánlási rendszer és a kötött lajstromú szavazás fenntartása. A Kommunista Párt – az ún. kékcédulákkal történt csalások segítségével is – a parlament legerősebb pártjává vált, s a demokratikus mód-szereket mellőzve rövidesen felszámolta az ellenzéki pártokat, de még koalíciós partnerei neki nem tetsző "jobboldalát" is. (Az 1947-es választási törvény lehetővé tette, hogy a választási névjegyzékbe felvett, de valamilyen oknál fogva éppen távol lévők a tartózkodási helyükön szavazhassanak. Ők választójogosultságukat a névjegyzéki kivonattal – amit világoskék cédulára nyomtattak – igazolták. Ez lehetőséget adott a több helyen történő szavazásra.)

A többpárt-rendszer megszüntetése és a szovjet mintájú államberendezkedés kiépítése egyik alapvető lépéseként egyesült 1948 nyarán a két munkáspárt, s a megalakult Magyar Dolgozók Pártja (MDP) már az új erőviszonyokat tükrözte. A többpártrendszer és a koalíciós kormányzás véget ért, s vele együtt járt le az ideje a kötött lajstromú, a választókerületek szerinti választásoknak is. Az 1949 elején megalakult Magyar Függetlenségi Népfront – amelyet a szétvert pártok és maradványaik gyűjtőhelyévé tettek – feladata lett az egypártrendszer keretei közötti választások lebonyolítása. Ez sürgetővé is vált, mivel a gyökeresen átalakult politikai légkörben az MDP szinte akarata szerint tudta megváltoztatni a választási törvényt és két évvel a négyéves ciklus lejárta előtt ismét országgyűlési választásokat tarthattak.

Az 1949. május 15-én megejtett választásokon a népfrontos programmal közös listán indult koalíciós pártok – minden korábbinál nagyobb szavazói részvétellel – a szavazatok több, mint 96%-át szerezték meg (a megválasztott képviselők 71%-a az új párt soraiból került ki). Az igen magas részvételi arányban szerepet játszott a korábbiakat felülmúló mértékű választási agitáció mellett az erkölcsi nyomás és nem utolsó sorban az adminisztratív eszközök alkalmazása is. A népköztársaságot kikiáltó parlament törvénybe iktatta az új alkotmányt. Ennek egyik fejezete foglalkozott a választások kérdéseivel, rögzítette annak alapelveit (általánosság, egyenlőség, közvetlenség és titkosság), valamint először mondta ki, hogy valamennyi választójogosult választható is egyben.

A második világháborút követően a nemzeti bizottságok feladatává tették az önkormányzati testületek újjászervezését. Az átalakult képviselőtestületekbe a pártok választás nélkül, súlyuknak megfelelően delegálták képviselőiket. A konszolidációs időszakban a helyi – községi, városi és területi (megyei) – önkormányzatok a korábbi nemzeti bizottságokhoz hasonlóan továbbra is pártparitásos alapon működtek. A központosító államhatalom szovjet mintára szervezte át a korábbi autonóm önkormányzati szerveket, amelyet véglegesen az 1950-ben megalkotott első tanácstörvénnyel hajtottak végre.

A helyi és területi tanácsok – községi, városi, járási, megyei – választása (a népfront ki-zárólagos jelöltállító közreműködésével) zárt listás rendszerben egyetlen napon, 1950. október 22-én zajlott le. A négy évvel későbbi második tanácstörvény az egyéni választókerületi rendszert vezette be, amely szerint azonban egy választókerületben csak egyetlen jelölt állítására nyílott lehetőség.

Az 1953-ban esedékes választásokat megelőzően módosításra került a hatályos választási törvény, amely az alkotmányban nyitottan hagyott kérdéseket is érintette. Lényegi változásként a 18. életév betöltéséhez kötötte a választói jogosultságot. A kizáró okokat is jelentősen csökkentette a törvény, s csak a szabadságvesztésüket töltők, a közügyektől eltiltottak, a rendőri őrizetben lévők ill. felügyelet alatt állók és az elmebetegek nem rendelkeztek szavazati joggal. Az előzőekhez képest érdemi változást jelentett, hogy a képviselőket ezt követően nem a pártok jelölték a listára, ezt a feladatot a választópolgárok jelölőgyűléseinek kellett megoldani.

A választási lajstromok összeállítását a megfelelő szintű népfront szervek végezték, a választások lebonyolítása a különféle társadalmi szervezetek bevonásával a tanácsi apparátusra hárult. Az 1953. május 17-én lezajlott országgyűlési választásokon a szavazók 98,2%-a a népfront jelöltjeire voksolt. Választásokról már nem igen volt értelme beszélni, az adott bel-politikai légkörben a külsőségekkel erőteljesen élő szavazási ceremónia kötelezővé vált, olyan egyszeri vasárnapi programmá, ahol mindenkinek élnie kellett a törvény biztosította jogával. 1954-től a választások lebonyolításában a Hazafias Népfront játszotta a fő szerepet, természetesen a mindenkori pártszempontok maradéktalan figyelembe vételével és végrehajtásával.

A tanácsi választásokról külön törvényt alkottak 1954-ben, de annak alapelvei mindenben megegyeztek az országgyűlési választásokkal. Bevezetésre került az egyéni választókerületi rendszer, de választókerületenként itt is csak egyetlen jelölt állítására nyílott lehetőség.

Az országgyűlés megbízatása 1957-ben járt volna le, de az 1956-os forradalmi események következtében a képviselők mandátumát egy évvel meghosszabbították. Az 1958-ban megalkotott új választási törvény rendelkezett arról, hogy ezt követően együttesen, összevontan és egyetlen napon kerül sor az országgyűlési képviselők és a tanácstagok megválasztására (1970-ben bontották szét a képviselők és a tanácstagok együttes választását). Az együttes választás bizonyos kettősséget is takart, mivel a tanácstagokat egyéni választókerületben, az országgyűlési képviselőket pedig zárt listán kellett megválasztani.

A választások lebonyolítása során egyre jelentősebb – bár az esetek nagy többségében nyilvánvalóan formális – szerephez jutottak a jelölőgyűlések, különösképpen attól kezdődően, hogy a jelölés joga kizárólag a szavazó állampolgároké lett.

* * *

     -   Hogyan zajlottak le és melyek voltak a legfontosabb elemei, lépései az Ideiglenes Nemzetgyűlési választásoknak?

     -   Mi volt az úgynevezett "kékcédula" és mire használták fel?

     -   A kialakuló egypártrendszer hogyan torzította el a választójogi törvényeket?

     -   Melyek voltak a Népfront vezette választások legfontosabb jellemzői?

* * *

7. Választójogi reform: többes jelölés -- pluralizmus nélkül (1960-1989)

Két választást követően 1966-ban egységesítették a rendszert annyiban, hogy ezt követően – a lajstromos választás helyett – az országgyűlési képviselők választásában is bevezették az egyéni választókerületeket, s részletesen szabályozták a választói névjegyzék, a választói kerületek, a jelölés, a választás és a pótválasztás kérdésköreit és eljárásait. A törvény által lehetővé tett többes jelöléssel az 1967-es választásokon a 349 mandátum elnyeréséért még csak kilenc alkalommal éltek (igaz mindig az első helyen szereplő jelöltek nyertek), de 1971-ben már 49 kettős jelölés történt. A közéleti megmérettetésnek, a látszatpluralizmusnak e változatát kevesen vállalták, s 1980-ra helyreállt a "rend": csupán 15 helyen éltek a kettős jelöltállítás lehetőségével. Az egypártrendszer keretei között a szavazás jellege és tétje alig változhatott meg.

A korábbiakhoz képest újat jelentett az 1983-as választási törvény előkészítésének mód-ja, mivel annak törvénytervezetét – ha érdemben rövid időre is, de – a népfront bizottságok által szervezett ún. össznépi vitára bocsátották. A törvényben a szándék szerint lépések történtek a népképviselet szélesítésére és hatékonyabbá tételére, a választások előkészítésének és lebonyolításának egyszerűsítésére.

Az 1985. évi választásokkor új elemeket, újraszabályozásokat alig alkalmaztak amellett, hogy a választójog újraszabályozásának szellemében, mintegy új elemként kötelezővé vált (az addigi lehetőség) a kettős és a többes jelölés. A parlamenten belüli érdekképviselet biztosítása érdekében 35 fős országos listát határozott meg a törvény, s ismét bevezették a pótképviselői, póttanácstagi intézményt. Változtattak a választókerületek beosztásán is, s lehetővé tették a lakóhelyüktől távol tartózkodók szavazási lehetőségét.

Az igazi új szint a kettős – ill. többes – jelölés bevezetése jelentette, 294 választókerületben kettős, 58-ban pedig többes jelölés történt a jelölőgyűléseken. Az országgyűlési képviselők száma – a 35-ös országos listán szereplőkkel együtt – 386-ra növekedett.

Az 1985-ben megválasztott országgyűlés későbbi tevékenysége hozzájárult a politikai pluralizmus újjáéledéséhez, majd térnyeréséhez. Jóllehet a képviselők visszahívásának lehetősége már 1983-tól lehetővé vált, először mégis a többpártrendszer csirái kialakulásakor éltek vele. Az 1989 nyarán lefolytatott képviselői pótválasztásokon már több párt jelöltje küzdött egy-egy parlamenti helyért, s ezeket rendre vagy a független jelöltek, vagy pedig a közös jelölteket állító ellenzéki pártok nyerték el.

* * *

- Hogyan módosult, változott a választási rendszer az 1970-80-as évek folyamán?

- Mi volt a kettős – illetve többes – jelölés lényege?

* * *

8. Rendszerváltozás -- új választójogi törvény (1989-1998)

A fokozatosan kialakuló többpártrendszer keretei között folytatott többoldalú tárgyalásokon megállapodás született az ún. sarkalatos törvényekről, amelyek alapján a parlament többek között az országgyűlési képviselők választásáról szóló új törvényt elfogadta. A demokratikus elveken felépülő 1989. évi XXXIV. törvény a politikai pluralizmus demokratikus keretei között biztosította a szabad választások feltételrendszerét, rendelkezett a választások valamennyi részletkérdéséről, megteremtve ill. megerősítve ezzel a törvényesség és a tisztaság garanciáit. Önálló fejezetben rögzítette a választások legfontosabb alapelveit: a választójog általánosságát és egyenlőségét, a szavazás közvetlenségét és titkosságát.

Ennek szellemében zajlottak le 1990 tavaszán a többpártrendszeren alapuló választások Magyarországon. A március 25-én megtartott első választási fordulón a korábban megszokott közel 100%-os részvételi arányok helyett a választásra jogosultak 65,8%-a járult az urnákhoz. Az április 7-én megtartott második választási fordulón még ennél is kevesebb, mindössze 45,4%-os volt a részvételi arány. A választásokon – több mint négy évtized után – az állampárttal szembeni ellenzéki erők kerültek ki győztesen. A békés úton végbement rendszerváltozásban igen komoly szerep jutott az új választójogi törvényeknek és az ehhez kapcsolódó jogszabályoknak. A választópolgárok akaratából és döntése alapján jött létre a többségi parlament és jöttek létre a demokratikus helyi önkormányzatok.

A következő, 1994-es és 1998-as választásokat a többször módosított, de a lényegét alapvetően megtartó 1989-es választójogi törvény keretei között tartották meg. Így változatlanul maradt a rendszer vegyes jellege; az egyéni és listás választás (176 egyéni választókerületből, 210 pedig listán szerezhetett mandátumot), s a választásokat is két fordulóban bonyolították le.

Az 1994-ben és 1998-ban tartott önkormányzati választásokon mintegy 3200 településen választották meg a polgármestert – Budapesten a főpolgármestert – és a képviselőtestületet. A választók közvetlenül választották meg a megyei közgyűlések tagjait. A 10 ezernél vagy annál kevesebb lakosú településeken az ún. kislistás választási szabály szerint, a 10 ezernél több lakosú településeken és a fővárosi kerületekben vegye választási rendszer alapján – az egyéni választókerületekben és kompenzációs listán – történt a képviselők választása.. A kisebbségi önkormányzati képviselőket a kislistás választás szabályai szerint választották meg.